A leghülyébb interjúkérdések kapcsán került a szemem elé a modoros blog írása A csapatépítés címmel a céges összeröffenések pajkos világáról.
Én is egy – közelebbről meg nem nevezett – cégnél dolgozom, így hát következzen hát egy erősen szubjektív (esetleg tárgyi tévedésekkel tarkított) élménybeszámoló.
Szóval van valahol egy alig pár száz fős cég, ahol a standard az a minden májusban (lehetőleg még az ócsó szezonban) egy ‘all employee’ csapatépítő valamelyik barteres szállodával megbizniszelve. Ez egy pénteken megyünk, szombaton jövünk akció, aminek a közeledtére az a modoros blogon is eluralkodó undorral vegyes viszolygás ráz ki.
Az utazás külön élmény. Erre két opció van: céges autó vagy mikrobusz. Egy időben ezt csak céges kocsikkal oldottuk meg, amivel jól megjártam egyszer. Van egy kolléga, akit amúgy birok, de egyrészt mindig elkésik, másrészt förtelem módon bagózik, ami azt jelenti, hogy ez az undorító bűz beette magát a kocsi huzatába, borításába, szerintem még az üvegbe is. A nyűgöm csak annyi, hogy nem szeretek elkésni, a bagóbűzt pedig ki nem állhatom. Szóval az egyik nyáron vele mentem, de majd meghaltam, alig vártam, hogy kiessek a kocsiból. Amikor 2 évvel később cifrán alakult az utam, felhívott, hogy ő még csak most indul, elvihet-e, mondtam, hogy kössz, de kizárt.
A csapatépítő elmaradhatatlan része a sport. Még ebéd előtt oda szoktunk érni, jön egy egyéne válogatja zaba, aztán kicsapják a parasztokat sportolni: foci, kosár, röpi, tenisz, whatever.
Nyilván, ha bárki összevetné a dolgozók mérsékelt edzettségi állapotát a déli dögmeleggel, arról nem is beszélve, hogy előtte jól bezabáltak, az nem sok jót várna ettől. Számomra azonban még mindig ez a legjobb része a bulinak. A szervezők magabiztosan fogják a százvalahány embert, és 4 csapatba variálják valami nem túl meggyőző algoritmussal (kb: te Béla, nem akarok ezzel a köcsöggel egy csapatba lenni, tegyél át).
Szóval a probléma másik összetevője a nép förtelem lustasága és default leszarom az egészet attitűdje. Így a cca. 40 fős csapatban van effektíve 20, aki hajlandó megmozdulni, és annak is a fele olyan legény/jány, hogy a csatába csak hősi halottnak (akiket már az első sorozat leterít, amikor kérdő tekintettel visszafordulnak a csatában, hogy és akkor ezt most hogy?) lenne jó. De legalább lelkesek.
Ja, sport. Nem tudom, hogy feltűnt-e valakinek az az apró törvényszerűség, hogy ha egyik kolléga tapló a másikkal, akkor az nemhogy építi a csapatot, hanem ellenkezőleg: rombolja. Amilyen hitvány az emberi természet, ilyen is előfordul.
És még mindig sport. A különböző sportágakban elért teljesítményt egy külsős szervezőcég értékeli, és az est folyamán, vacsora után a csapatok nyereményeket kapnak. Tavaly nagyon jól ment az én csapatomnak, és elsők lettünk. Na, izgatottan várom, hogy mégis mit nyertünk. Erre a cég fővezére elővesz egy halom piát: Unicumot, mittoménmégmit. A csapat örjöng, hurrá pia!, meg satöbbi. Én, aki utálom a piát meg elmormogtam a bajszom alatt egy ‘na húzz a *icsába‘-t. Ezért érdemes volt hajtani…
Az említett külsős sportszervezők meg külön sztori. Hogy ezek kinek a kijei, azt nem tudom, de már évek óta ők jönnek velünk. Tavaly a röplabda során az egyik csapat csak 3 fővel tudott kiállni. Jön az ötlet, hogy hadd álljon be hozzájuk a pihenő csapatokból 2 ember, végül is játszani jöttünk. Minek álljunk a pálya szélén, mint az a bizonyos? Fazon azonban beszól, hogy na-na, azt nem lehet. WTF? Mi az, hogy nem lehet? Érted? Nem dönthetik el a csapatok, megegyezéssel, hogy hány ember játszhat? Ó, fiú.. Na ennyit ezekről a droidokról.
A szervezők nem feledkeznek meg az ember megnövekedett folyadékigényéről sem. Kiosztanak egy bónkupacot mindenkinek fix összeg értékben. Van benne (emlékezetből írom, mert egy ideje nem lapozom végig) 2 feles, 2 sör, 2 kávé, 2 bor, 2 üdítő/ásványvíz kupon. Na most ez nagyon szupcsi, csak az a baj, hogy ha valaki nem piál, se nem kávézik, mint pl. én, annak fizet a cég 2 komoly 0.33l ásványvizet. Hát erre csak kongratulálni tudok, ahelyett, hogy adnának x darab 100 Ft-os bónt, amiért mindenki olyan inni/vedelni/whatever vesz, amit akar.
Ja igen, az ivás. Többször előjött, hogy valami kulturáltabb módon kellene megoldani a nép alkoholizálását, mert – vagy igaz, vagy nem – fogalmazzunk óvatosan: barter ide, barter oda, néhány helyre már nem várnak minket vissza. Képzelheted, milyen lehet, amikor az állatok elszabadulnak. Még az is lehet, hogy az egyetemi pincealjok betépett hallgatóinak pogozórészlege is elbújhatna.
A másik izgi rész a szállás. Az izgi nem arra vonatkozik, hogy koedukált szobák lennének, hanem pl. a szállás minőségére. Tavaly egy olyan szinten lepusztult soproni izében voltunk, hogy túllógtam az ágyon. Velem szemben egy másik benga volt, akivel folyton összért a talpam, brrr.
Egy nemtom mikor volt már, nekérdezd hol Balaton-parti szállóban meg lefekszem 10-11 körül. Ja igen, egy dolgot nem szeretek: ha legszebb álmomból jó indok nélkül felzavarnak. Már a tücskök is alszanak, amikor becsörtet fazon, persze, hogy felver legszebb álmomból. És ha ez nem elég, akkor olyan förtelem módon horkolt, hogy nem győztem fütyülni neki. Aztán vette az adást, és inkább lelépett. Sorry, haver, jó volt veled építeni.
Ennyit a szobatárs sorsolásról. Ma már senkit nem jelölök meg preferált lakótársként, mondjuk az előző fazonnal is csak a véletlenszámgenerátor rakott össze, sőt legutóbb, amikor már láttam, hogy csak 13 embernek nincs eldöntve, hogy kivel alszik, akkor én inkább azt választottam, hogy akkor én egyedül alszom.
Azonban a közútálatnak örvendő csapatépítőknek nem kellene negatív nyomot hagyni az emberekben. Az előző munkahelyemen, ahova pályakezdőként kerültem még tizenvalahány éve, 1998-ban a marketingesek elvittek magukkal egy mittoménmár merre jártunk helyre, ahol jót fociztunk, kaja, whatever, amit akarsz. A buszon hazafelé pedig olyan jó volt a hangulat, hogy meg is fogadtuk, minden héten összeröffenünk egy folytatásra. Amiből aztán semmi nem lett (legalább velem), de az a nap tényleg jó volt azzal a tizenpár emberrel. Az a nap valóban erősebbé tette a kapcsalatomat a marketingesekkel.
